Idők / képek / vidékek

Talán a „miért?”-nél is izgalmasabb ezúttal a „hogyan?”: hányféleképpen nézünk egy fényképet? Kézenfekvő lehetne a válasz: annyiféleképpen, ahányan vagyunk. Persze, nem épp így van. Ha egyéb nem is, az közös mindannyiunkban e téren, hogy alapvető erővel vonz bennünket a látvány (hja, az ember mint lényegileg vizuális lény...). Nem szabadulhatunk a fotó attrakciójától (nem is akarunk), attól a csábító erőtől, amit a múló pillanat megragadásának és felidézhetőségének kísérlete jelent számunkra. Mert a fotográfia köznapi csodára képes (minden, ami belőle származik, tévé, film stb. csak utánozza ezt): elhelyez egy mozzanatot, s ezzel együtt bennünket, a múló időben. Innen a vonzereje, ebből fakad az ismerős érzés, hogy a fényképezés mindannyiunkhoz közel áll, elérhető: mert meghatározónak vélt életmozzanatainkat válthatjuk öröknek vélt emlékké, elraktározható fogódzóvá, gyötrő vagy felszabadító személyes tanúsággá egy ihletett kattintással. (Vagy, persze, akár ecsettel, szobrászvésővel, hasonlókkal – ami azonban már más lapra tartozik.)
Lehet, ez teszi, hogy a fotókiállítások mindig nagyobb és változatosabb összetételű, szerteágazóbb érdeklődésű közönségre számíthatnak. Fényképek a falon, körbeséta, első látásra annyira életesek, hogy szinte megszólítják a látogatót. Megtörténhet, a tárlatra érkezőnek ennyi elegendő. A látvány felidéz benne valami otthonost, valami ismerőset, sőt, akár a gyerekkori (minálunk leggyakrabban orosz) fényképező- vagy nagyítógépével való bíbelődés izgalmát, feszültségét, avagy – hogy „napirendre” térjünk – a megapixelek és optikai zoom-ok okozta fejtörést, majd a várakozó figyelmet, feszültséget. Persze, ez nem mindig elegendő. Mert egy jó fotó valamit rejt is, ami csak figyelmesebb szemlélődés nyomán fedezhető fel. Hordozza mindazt, amitől műalkotás: metaforát, humort, iróniát, allegóriát, szimbólumot, súlyosat és könnyedet, egyszóval valami mögöttest, amit észreveszünk, magunkhoz engedünk, értelmezünk, gazdagodva általa. Mert nem hagy békén, mert megnyugtat vagy felkavar. Mert megnyit számunkra egy életrést, ami észrevétlenül a művészet felé vezető kapuvá válik.
A jelzett kettősség vonul végig ennek a KépVidék-albumnak az anyagán is. Időutazásra szegődünk el, amikor fellapozzuk, színes kalandozásra a múltat megelevenítő és bizonyos jövőt felvázoló jelenben. Ám nem csupán vizuális falu-leltár a következő oldalakon látható képsorozat – sőt, megkockáztatnám: az általa közvetített mondandó túlmutat a képek lokalizálásán („háromszéki”) is. Hiszen amellett, hogy lencsevégre kerül a bejárt települések tárgyi, épített környezete és lakóik mindennapi élete, a két résztéma szoros egységbe fonódik, ami nem egyszerű dokumentumfelvételeket eredményez, hanem a művészi élmény közvetítését abból az emberközeli helyzetből, amelyet a választott téma kialakít.
A sepsiszentgyörgyi fotóscsoport következetesen alkot újra képei révén olyan lelki tájakat, amelyek a tárlatlátogatóban a vidéki életformához kapcsolódó, mondhatni, a gének szintjén örök-nosztalgikus élményt, a számára létező vagy épp hiányzó tapasztalatot ébreszti fel a rendhagyó „falumonográfiákkal” való találkozása révén. Ez a művészi vállalkozás egyszerre értékmentés és értékközvetítés: a hiánypótló jellegű fotódokumentáció által összetett, a falu világában is zajló társadalmi-kulturális átmenet jelei képeznek maradandó együttest. A felvételeken azonban ugyanilyen arányban megnyilvánul a művészi érzék, a kreativitás, az önkifejezés is. Egy-egy, képre vitt gesztus, tekintet, az „elcsípett” szituációban mocorgó humor és irónia mintha oldaná is azt a döbbenetet, melyet a mai faluképet kísérő valós jelenség, a tárgyi környezet fokozatos lepusztulása, illetve a hagyományok felhígulása, a rohamos, nem mindig átgondolt modernizálódás elemeivel való vegyülése kelthet a szemlélődőben.
A KépVidék alkotócsoport mára valódi szakmai-művészi közösséggé formálódott, ezt jelzik a fotóikon fellelhető közös jegyek is. Alkotásaik a felszíni történések mögötti mélyebb változások, folyamatok lenyomatait elevenítik meg, egy olyan koncepció mentén, melyben ember és természet, illetve életforma szimbiózisa pontosan annyira hiteles ábrázolást nyer el, mint a generációk találkozása, együttélése vagy szétválása.
Nem tévedés azt mondani, hogy ez az album legalább annyira élményszerű olvasójának, mint a fotóművészek számára lehetett a kötet anyagának elkészítése.

Szonda Szabolcs

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége 2003-ban kezdeményezte a fotográfusok jeles napjának kiválasztását és évenkénti megünneplését. Sokféle évszám, dátum, esemény közül kellett kiválasztani azt, amely minden valószínűség szerint hatással volt - a maga korában - a magyarországi fotográfiai közélet kialakulásában. Ez pedig 1840. augusztus 29-e volt, amikor is Vállas Antal, a Magyar Tudós Társaság ülésén bemutatta a valóság hű megörökítéséhez szükséges eszközöket és eljárásokat. Vagyis mások jelenlétében készített fényképet (dagerrotípiát) szemléltetvén azt, hogy kellő érdeklődés esetén bárki képes hasonló felvételek készítésére. Ugyanezt a nyilvános bemutatót Párizsban egy évvel korábban rendezték meg - 1839. augusztus 19-én - de hozzánk az ehhez szükséges eszközök és konkrét leírások csak egy évvel később érkeztek el. Hírlapi tudósítások persze korábban is napvilágot láttak, de ezek alapján még nem lehetett elkészíteni a fényképeket. Ezért volt és van különös jelentősége Vállas Antal előadásának és gyakorlati bemutatójának. Ő ugyanis nem kívánta üzleti okokból eltitkolni a módszert, amellyel megörökíthetjük a számunkra fontos pillanatokat és vizuális látványokat.
Az idén is számos helyszínen és sokféle programmal emlékeznek meg a fotográfia e jeles napjáról és a kortárs alkotók értékteremtő munkásságáról. Ezek nem felételenül kezdődnek augusztus 29-én, de a rendezők szándéka szerint kapcsolódnak az országos ünnephez és megemlékeznek majd Vállas Antalról, a fotográfia feltalálóiról, a magyar fotótörténet jeles személyiségeiről, fontos eseményeiről és jelenünk megannyi közhasznú alkotójáról.