Sepsiszentgyörgy régió bemutatása

Román gazdaságstratégia - Dénes István

A hetvenes évek

A hatvanas évek végén az adósságmenedzselési problémák, a stagnáló mezõgazdasági termelés, az egyre nagyobb nyersanyagszámla megkérdõjelezte a gyors, extenzív iparosítás célszerűségét. Ekkor a Párt egyik frakciója egy megfontoltabb növekedés és a külsõ hatásokra szorosabban figyelõ irányzat mellett tette le voksát, akikre azonban a fõáramlatos gazdaságvezetõk vereséget mértek.

A gyors iparosítást folytatva a diplomáciában és külgazdaságban egyaránt nyitottak a fejlõdõ országok, különösen a Közel-Kelet felé. Ennek célja a növekvõ nyersanyag-igény kielégítése és a gépipari export piacának biztosítása volt.

A beruházások 1975-ben jutottak a csúcsra, amikor a tõkés gépimport valamint az kõolajárrobbanás deficitet növelõ hatása egymásra tevõdve kulminált. Az önerõs iparosítási törekvések új szintre jutottak, az alapanyagipar kiépítése után a további iparosítás hazai gépbázisának megteremtésére vállalkoztak. A petrolkémiában a közel-keleti kõolaj feldolgozásával kívánták fokozni a nyugatra irányított exportot. A hetvenes években zajlott legintenzívebben a mezõgazdasági munkaerõ iparba vándorlása. Felgyorsult a lakásépítés, az ország korábban mezõgazdasági vidékein is megindult a városiasodás.

A hetvenes években fokozatosan kialakult egy erõsen egyensúlyhiányos gazdasági szerkezet. Tovább feszítették az erõltetett beruházási ritmust, az 1976-os lanyhulás nem érintette az építõipari beruházásokat, olyannyira nagyon sok volt a megkezdett munkálat, hogy ezek folytatásához 1978-ban már nem tudtak elegendõ pénzügyi és építõipari kapacitást hozzárendelni.

1977 végén továbbra is nagyarányú gazdasági növekedést irányozott elõ a gazdasági vezetés, pedig ebben az évben két olyan esemény is történt, ami óvatosabb politikát igényelt volna.

A márciusi földrengés számottevõ károkat okozott, és sokan meg is haltak az összedõlt épületek alatt. A kitermelt kõolaj ettõl az évtõl kezdve számottevõen csökkent. Ezen esemény kapcsán nõtt az import, kiesett az export és az idegenforgalom egy része. A másik esemény a Zsil-völgyi bányászmegmozdulás volt, ami a belsõ ellátás hiányosságait jelezte.

A román gazdaságstratégia fontos eleme volt az, hogy import nyersolajból növelni akarták a kõolajfinomítványok exportját, ami nagyon hamar megalapozatlanná vált, mivel a gazdasági növekedés választott üteméhez szükséges belföldi energia-hordozó mennyiséget sem tudták
biztosítani. A másik nagy feszültségforrás az volt, hogy a feszített termelõeszköz gyártás is messze elmaradt a beruházások által támasztott igényektõl. A gyors iparfejlesztés kiélezõdött viszonyokat teremtett a munkaerõpiacon is. Az 1975-80-as periódusban az ipari munkaerõ számottevõen megnõtt, ezzel szemben a mezõgazdasági foglalkoztatottság 30 százalékra esett vissza. Ez az érték nagynak tűnik, azonban szerkezete oly módon alakult, hogy kétharmada nõ volt, azok többsége is 40 éven felüli, szakképzetlen. Ezért az országban ekkor foglalkoztatás-váltásra alkalmas népesség nem állt rendelkezésre. A gyorstalpaló áthidaló oktatáspolitika pedig a mennyiségi munkaerõ-hiányt pótolta ugyan, de minõségjavuláshoz korántsem vezetett. A nettó importõri pozícióban lévõ ágazatok gyorsabban fejlõdtek, mint a nettó exportõri pozícióban lévõk, azaz az élelmiszeripar és a fogyasztási cikkek termelése. A román fejlesztési politika egyértelműen az ország komparatív elõnyei ellen dolgozott. A beruházási expanzió idején például nõtt a túlóra és az építõipari foglalkoztatás, új termékek viszont nem kerültek a piacra. A kereskedelem rossz szervezése és fejletlen anyagi háttere pedig csak fokozta a helyi hiányokat.

A hetvenes évek végének feszültség-felhalmozása következtében megnõtt az ország importfüggõsége, ezzel szemben nem nõtt kellõ mértékben az exportképesség. Az olajárrobbanás külkereskedelmi hiányt növelõ hatását a gépimport csökkentésével igyekeztek elérni. A rosszul szabályozott hitelfelvételi politika 1979-81 között a rövid lejáratú hitelállomány olyan felduzzadásához vezetett, aminek törlesztésére csak a rúlírozás kínálkozott volna.
Az 1971-es, valamit az 1981-es termésvisszaesések között egy, a felszínen viszonylag zavartalannak tűnõ agrárfejlõdés áll. Sikerült megakadályozni nagyobb válságok kialakulását. Az élelmiszertermelés többé-kevésbé lépést tartott a gyors ütemű urbanizációval és a lakosság jövedelmének növekedésével. Igaz, eközben az exporttöbblet csökkent, és a mezõgazdaság az idõszak végére már negatívan járult hozzá a külkereskedelmi mérleghez. Az agrárpolitika ciklusai az általános gazdaságpolitika változásaihoz illeszkedtek. A feszített ipari beruházások korszakaiban általában kevesebb jutott a mezõgazdaságnak és nõtt az elvonás, általában gabona és hús formájában. Ilyenkor felhalmozódtak a befejezetlen beruházások. A takarmányfélék termesztése háttérbe szorult a közvetlenül piacképes termékekkel, az iparnövényekkel szemben. Az erõltetett menet következtében fellépõ válságjelenségeket a takarmánytermesztés növelésével, a parasztok anyagi érdekeltségének emelésével, és a beruházási egyensúly helyreállításával oldották fel.

A szervezési rendszer átalakult. A hetvenes években a nagyüzemi állattenyésztés keretét a szövetkezeti társulások képezték. Ezeket a társulásokat felülrõl szervezték, a gazdaságok nem választhattak, hova lépnek be. Egy tsz-t több különbözõ profilú társaságba is besoroltak. A társulások állami beruházásként megvalósult nagyüzemi állattenyésztõ telepek gazdái lettek. Az építkezéseket az érintettek fejlesztési alapjából és nagy állami hitelekbõl finanszírozták, ami által az állam erõs hurkot húzott a szövetkezetek nyaka köré. 1976-re ezen szervezetek szállították az állami kereskedelem számára a hús 40-65 százalékát húsfajtától függõen. Ezzel az állam teljes kontroll alá vonta a szövetkezeti szférát.

Az évtized végére kialakul egy válság. A mezõgazdaság anyagi-műszaki bázisának fejlesztése lényegesen elmaradt a tervezettõl. A gépellátottság nem javult tovább. Nem került sor a kukoricabetakarítás gépesítésére és az öntözõkapacitások rosszul működtek. A mezõgazdasági beruházások jelentõs részét nagy állattenyésztõ telepek építésére fordították, melyek jó része az idõszak alatt nem készült el teljesen, az átadott telepeket nem tudták tenyészállattal benépesíteni.

Ugrásszerűen nõtt a koncentrált takarmány iránti igény, miközben a rideg tartást elhanyagolták, legelõk és falusi istállók kihasználatlanok maradtak. Csökkentették a belföldre szánt műtrágya mennyiségét. 1979-ben hozták az elsõ üzemanyag-takarékossági rendeleteket. Fennakadások keletkeztek a szállításban és az öntözõszivattyúk működésében.

A gazdálkodás pénzügyi feltételei mindig másodlagosak voltak a naturális és ideológiai célok mellett. Az igen nyomott felvásárlási árak és a növekvõ tõkeintenzitás miatt a szövetkezetek eladósodtak. Rendteremtés céljából 1979-ben eltörölték a tartósan veszteséges szövetkezetek 8,5 ml lej tartozását és 5,1 ml lejjel csökkentették a többiek fizetési hátralékát. Ez az összeg a szövetkezeti kör két évi beruházási alapjával egyenlõ.